"Még egyetlen telefonhívást sem kaptam a szövetségtől"
Nyakunkon a következő, hazai rendezésű világverseny: december 7-én kezdetét veszi a női kézilabdázók Európa-bajnoksága, amely magyar-horvát közös rendezésben kerül lebonyolításra. A jochapress.hu szeret emlékezni és emlékeztetni a sportág korábbi nagy sikereire. Ezért keres fel néhányat a sportág eddigi egyetlen világbajnoki címét 1965-ben kiharcolt magyar női válogatott még élő tagjai közül. Ritter Dezsőné Lengyel Erzsébet (70) a világbajnok együttes egyik legfiatalabbja – őt Veszprémben sikerült elérni.
- Ön azon kevesek közé tartozik, aki a fővárosban kezdte sportpályafutását, hogy azután vidékre költözzön, és mindmáig igen jól érezve magát, ott éljen.
- Igen, az MTK-ban tettem meg az első lépéseket, ahova az újpesti Közgazdasági Technikum testnevelő tanárnője, Kósáné Vera néni vitt el. Kicsit szégyellem magamat azért, hogy első edzőm, Imre bácsi vezetéknevére már nem emlékszem. Pedig ő szerettette meg velem a sportágat és az alapokat tőle tanultam meg. Később Varga Jenőnek köszönhettem még sokat, no és a feledhetetlen Török Bódognak. de ő egy külön fejezetet érdemel.
- Egy évvel később már nem csak az ifiknél játszhatott, hanem a felnőtteknél is figyelembe vették. Alig volt 17 éves és már Török Bódog a válogatott keretbe is behívta.
- Bár Bogyi bácsi 1961-től folyamatosan számított rám a legjobbak között, mégis volt bennem egy kis félsz azért, hogy hátha mégsem jutok ki az 1965-ös világbajnokságra. Végül csak ott lehettem a világbajnok csapatban, de a tárgyilagosság kedvéért azt megjegyezném, hogy amennyiben az NDK elleni két döntetlent követően a sorsolás nem nekünk kedvez, akkor szinte biztosan az NDK lett volna a végső győztes Dortmundban, a Westfalenhalléban.
- Mit gondol, túl a szerencsés sorsoláson, minek köszönhette ez a csapat, hogy a sportágban mindmáig egyetlen magyar válogatottként felnőtt Vb-győzelmet tudott kiharcolni?
- A negyvenkét éves pedagógusi tapasztalataim alapján kijelenthetem, hogy az azonos stílusú emberek előbb-utóbb szinte felfalják egymást. Az akkori válogatott nagy szerencséje az volt, hogy szinte valamennyien más-más egyéniségek voltunk, akiknek más-más jó tulajdonságára volt szüksége annak az együttesnek. No és kellett hozzá egy egészen kiváló edző egyéniség, Török Bódog, akiről én csak felsőfokon tudok beszélni. Bogyi bácsi egyenesen imádni való valaki volt, aki soha nem tett egyetlen, félreérthető megjegyzést sem, aki élt-halt a kézilabdázásért, mindent megtett a győzelemért, ráadásul még gyönyörűen tudott énekelni is. Szóval rá nyugodtan fel lehetett nézni!
- A világbajnokság története közismert. Azt viszont kevesebben tudják, hogyan került a Ritter házaspár éppen Veszprémbe?
- Amikor 1967-ben elvégeztem a TF-et, hívott az akkori idők toronymagasan legjobb csapata, a Vasas, ám nekünk, kezdő házasoknak nem volt annyit pénzünk, hogy a felkínált lakás beugróját befizessük. Így kerültünk Veszprémbe, ahol még három évig válogatott szinten kézilabdáztam. Egészen addig, amíg az akkori edzőnk, Laurencz László – miután megtudta az első gyermekünk érkezésének hírét – nyugdíjba nem küldött. Az egészben leginkább az bosszantott, hogy döntését nem tőle kellett megtudnom, hanem kerülő úton.
- Ez a nem egészen nyílegyenes közlés bosszantotta ugyan, de magát a leléptetés tényét nem vette komolyan.
- Olyannyira nem, hogy a szülést követően még visszatértem a Bakony Vegyészbe, majd később amolyan levezetésképpen Ajkán és Herenden is játszottam. Nekem egyébként semmiféle gondot nem jelentett a visszavonulás, hiszen – több társammal ellentétben – fiatalon azon voltam, hogy tanuljak és a későbbi időkre hivatást biztosítsak magamnak. A tanítás pedig – az igen szerény körülmények ellenére is – teljesen kielégített, egészen a 2006-ban volt, végleges visszavonulásomig.
- Önre a „Ki kicsoda a magyar sportéletben?” című, háromkötetes gyűjtemény egyetlen szót sem pazarol. Úgy tűnik, mintha Veszprémben is inkognitóban élne, hiszen egy korábbi vetélkedőn senki nem tudta a helyes választ arra a kérdésre, hogy „Ki az a világbajnok kézilabdázónő, aki Veszprémben él?”
- Nevetni fog, legjobban a horgászok ismernek engem, ez ugyanis egy szűk családi kör. Hogyan lettem én is ennek a sportnak a rabja? Ez a szenvedély a szerelemmel együtt fejlődött ki bennem, mivel a férjem balatonboglári illetőségű és a horgászat nála már korábban az élete része lett. Immár több mint negyven éve Alsóörsre járok horgászni, saját csónakkal, váltott evezéssel megyünk ki a tóra, fix helyre, ahol elsősorban pontyra, süllőre és csukára „utazom”. Képes vagyok reggelig is kitartani, az erőm és az ügyességem egyaránt megvan az akár 6-7 kilós pontyok kiemeléséhez is.
- Családjáról mit tudhatunk meg?
- Az 1970-ben született lányom, Ritter Ildikó nagyon jó kézilabdázónak indult, megkérdezheti Kökény Beát és kortársait. Egy csúnya ütést követő négy szemműtét is csak nagyjából adta vissza a látását, kézilabdáról szó sem lehetett a továbbiakban. A fiam négy évvel fiatalabb, 3+2 unokánk van. A lányom három fia közül kettő párbajtőrözik, Benedek a 11 éveseknél csapatban országos első, egyéniben második lett idén.
- A közelgő női kézilabda Európa-bajnokság mennyire mozgatja meg a fantáziáját?
- Mivel az utóbbi három év elnöke, Vetési Iván úr ideje alatt még egyetlen telefonhívást sem kaptam a szövetségtől, így a tévén követem az eseményeket - olvasható a jochapress.hu cikkében. - Talán a még élő, 1965-ös csapattagokat megtisztelhetnék egy-egy belépővel? Elvégre mégis csak mi vagyunk az egyetlenek, akik a magyar kézilabdázásnak világbajnoki címet harcoltunk ki…