Megbukott a rendszer...
Hiába a szurkolói kártyás rendszer liberalizálása, valamint a televíziós futballközvetítések számának drasztikus csökkentése – a nem is oly régen történt nagyfokú emelés után –, a nézők továbbra is alig látogatják az NB I-es mérkőzéseket. A közönség visszatéréséhez a színvonallal kellene valamit kezdeni, de az az, ami végképp nem megy.
Most már minden kockázat nélkül kijelenthető, hogy megint csak bevégeztetett az MLSZ futballreformjának. Már ha azt annak lehet nevezni. A szövetség vezérkara néhány évvel ezelőtt büszkén jelentette be, hogy a – magasan túlértékelt – hazai labdarúgás igazán előnyös televíziós szerződése nyomán hetenként hét NB I-es mérkőzés látható majd a képernyőn. (Hajdanán Ákos Stefi búgta ily örömmel a mikrofonba a svájci Vico Torriani német nyelvű slágerének, a Siebenmalnak a magyar változatát: „Hetenként hétszer együtt vagy velem.”) Aztán ugyanazok a vezetők már hátránynak látták a sorozatos adásokat, így a mostani évadtól fordulónként csak két bajnoki találkozó kerül képernyőre, nehogy a tévé elszipkázza a közönséget…
Hasonló megfontolásból engedett a szövetség a szurkolói kártyás rendszer szigorából. Noha az erőszak és a rasszizmus elleni küzdelemben az MLSZ – szóban – nem ismert pardont, egyszer csak váratlanul a klubokra bízta, hogy azok mit követelnek meg és mit nem a belépéskor. Szállt a púder persze, hogy a helyzet már megérett a liberalizálásra, jóllehet a hazai stadionok légköre az égvilágon semmit nem változott.
Se többen nincsenek az arénákban, se finomabban nem nyilvánulnak meg azokban…
A szövetségi hátraarc kizárólag azért kezdődött meg, mert a Kánai úti székházban remélt nézőszám emelkedés elmaradt. A színvonal-emelkedéssel együtt. S ez itt a lényeg. Arra a nívóra, amely az NB I-et változatlanul jellemzi, gyakorlatilag senki nem kíváncsi. Az előző évadban az átlagnézőszám 2499 volt, míg a jelenlegi szezon eddigi tizenhárom fordulójában 2971 a középérték. Még ötszáz sincs a különbség, és hozzá kell tenni egyrészt, hogy pillanatnyilag tizenkét csapatos a mezőny, s ez eleve koncentráltabb érdeklődéssel jár – már amennyire, ugyebár –, mint a tizenhat együttest felvonultató bajnokság; másrészt, hogy a veretlen listavezető FTC hazai nézőátlaga 7695. E nélkül végképp csak a békaperspektíva maradna…
Legutóbb 1834-en tekintették meg az Újpest–Vasast és 1174-en az MTK–Honvédot. Napjaink két „rangadóján” összesen 3008-an voltak… Hogy ki nem sül a nagy múltú, ám annál szerényebb jelenű klubok összes vezetőjének és alkalmazottjának a szeme! George F. Hemingway, a Honvéd tulajdonosa már pedzegetni is kezdte, hogy ilyen alacsony nézőszámok mellett vissza kellene állítani a több televíziós mérkőzést magába foglaló szisztémát.
- Azt gondolom, az ebben az idényben bevezetett televíziós rendszer nemes próbálkozás volt, amely azonban kétségkívül megbukott. Semmi értelme elzárni a magyar publikum nagy részét a hazai mérkőzésektől – vélekedett a NOL.hu cikke szerint a kispesti elöljáró. Nyilván a fejében volt az is, hogy a Paks–Újpest (500 néző), az MTK–Felcsút (621), az MTK–Diósgyőr (831), a Paks–Debrecen (865) és a Felcsút–Békéscsaba találkozón (941) még az ezret sem érte el, míg a Felcsút–MTK mérkőzésen (1000) éppen az álomhatárnak aligha nevezhető mezsgyéhez érkezett az érdeklődés. A Pancho aréna látogatottsága fordítottan arányos a Felcsútra érkező sporttámogatásokkal…
De az ottani labdarúgók már felkeltették az érdeklődést. Ha másét nem, Bernd Storckét feltétlenül. A válogatott német szakvezetője, ha akarom, két-, ha akarom, harminchat tagú keretet hirdetett a norvégok elleni pótselejtezőre. Behívott egyfelől boldogot és boldogtalant. Másfelől több mint három csapatra való futballistát. A garnitúrát pedig szépen megtömte felcsútiakkal és fehérváriakkal. A jelöltek negyede a két Fejér megyei fellegvárból kerül ki…
Hogy aztán mi értelme van két mérkőzésre ily sok játékost elővenni, az rejtély.
Pláne olyan országban, ahol harminchat nemzetközi szintű labdarúgóról csak úgy lehet ábrándozni, mint a nézőszám markáns növekedéséről.