A korábbi évek hagyományainak megfelelően idén is a Lovassy László Gimnázium bejáratánál elhelyezett mellszobor előtt tartottak ünnepi megemlékezést a Magyar Szocialista Párt, a Demokratikus Koalíció, a Szeglethy Alapítvány, a Nőtagozat és a helyi Ifjúszocialisták képviselői.

A megjelent vendégek előtt az oktatási intézmény egykori hős tanárának tanítványa Asztalos István idézte a történelmi eseménnyel és Brusznyai Árpáddal kapcsolatos gondolatait.

- A történelmet talán az különbözteti meg a mitológiától, hogy a történelemtől elvárjuk, hogy igaz legyen. A mitológiától többet várunk. Azt, hogy felemeljen és megtisztítson, azt, hogy túl az igazságon felmutasson valamilyen eszményt, azt, hogy bennünket, akik ezer dologban különbözünk egymástól, néha figyelmeztessen arra, hogy van bennünk közös. Ha ez csak egy kicsit is így van, nem kétséges, hogy Brusznyai Árpád története több mint történelem. Hanem mítosz, egy ember példája, aki sorsának elemi erejével még egy ezeréves város, a történelem által össze-vissza gázolt lelkében is nyomot tudott hagyni - kezdte beszédét, majd többek között eképpen folytatta:

- A közösség, amelynek mítoszai vannak, soha nem fáradhat bele újra meg újra elmondani, minden nemzedéknek újra meg újra a szívébe vésni, hogy vannak néha pillanatok, melyek igaz embereket szülnek, embereket, akik bár nem akartak naggyá válni, mégis – sorsukkal szembenézve – elfogadták a nagyságot.  És hajlandóak voltak az életükkel fizetni érte. Brusznyai Árpád olyan ember volt, akit belső törvényei vezettek, nem igazodott, nem állt be a sorba, nem üvöltött együtt a farkasokkal, mert belső világának tiszta csendjében utat mutatott neki a csillag.

Asztalos István beszédében irodalmi idézetekkel példázta, hogy a nemzet fogalmát, pártérdekek mentén szétdarabolják.

- Nem tudok megbékélni vele, hogy minden ünnep minden szónokai elharsogják a fantazmagóriát, hogy az ünnep csak az övék, hogy csak ők a méltó utódok, hogy Szent István, Mátyás, Rákóczi, Kossuth, Nagy Imre most is, ma is rájuk, csak rájuk szavazna.

Levonta a tanulságot is:

- Nemzet nincs a közös múlt szenvedélyes megélése nélkül, de közös jövőkép nélkül sincs. Igen, a jövő. Ki kellene egyeznünk abban, hogy holnap, holnapután mit akarunk. Mélységesen hiszem, és ez volt az egyik legfőbb oka annak, hogy én kértem a lehetőséget, hogy beszélhessek ma itt; mélységesen hiszem, hogy közös jövőkép nélkül nincsen nemzet. Muszáj, kérek mindenkit, akihez eljut ez a néhány szó, értse meg, fogadja el, hogy muszáj megegyeznünk egy nemzeti minimumban. Az nem lehet, hogy a törzsi táborhelyek félhomályából üvöltözzünk átkokat egymásra. Az nem lehet, hogy két magyar ne értsen egyet abban sem, hol kel fel a Nap! Tudom, most azt mondják sokan – ők a többség -, hogy naiv vagyok. Nem bánnám azt sem. Naivnak lenni még mindig jobb, mint tolvajnak, hazugnak, gyűlölködőnek. Tanár úr, Árpád, tégy igazságot!

Beszédét így fejezte be:

- Tanár úr, köszönjük, hogy voltál. Köszönjük, hogy vagy. Köszönjük a mítoszt, ami megtisztít és felemel, ami élteti bennünk a reményt, hogy van, ami több mint igaz.  Hogy van bennünk közös. Nem ebben a maroknyiban itt, hanem a tizenkétmillióban.

A beszédet követően végezetül a megjelent szervezetek képviselői megkoszorúzták a gimnázium egykori tanárának mellszobrát.