A természetes szemérem és a vallásos erkölcsiség íratlan szabályai által meghatározott paraszti világban a szerelem és a szexualitás nyílt kifejezése tabunak számított. Ebből kifolyólag a magyar nyelv nemiséget kifejező szókincse elég szegényes annak ellenére, hogy a testiségről mindig is beszéltek. A nemiség és a „szív dolgai” búvópatakként törtek utat a népköltészet és a hétköznapi beszéd tolvajnyelvében, táncmozdulatokban, díszítőművészetben, fonóbeli és lakodalmas játékokban. Elődeink olyan kiforrott, mély szimbólumokkal ragadták meg a szerelem és a szexualitás jelenségét, hogy a mai ember magyarázat nélkül már aligha ismeri fel a szerelemnek ezt a titkos kódjelét. Az alantasnak tartott népi szóképeket még a polgárias nyelvújítás gyomlálta ki nyelvünkből.

A néprajztudomány születésének hajnalán részben komolytalannak, részben túlzottan pikánsnak tartották a nemiség és szerelem témáját. Kálmány Lajos, a finom lelkű szegedi tudós pap számára komoly fejtörést okozott, hogy népmesegyűjteményének közlésekor mit kezdjen a mesékben megbújtatott, sikamlósabb jelenetekkel. Végül úgy döntött, hogy az arcpirongató részleteket a lábjegyzetben adja közre, mondván: „a lábjegyzetet csak az nézi, aki tudós szemmel közelít a témához”.

Belépő 500/300 forint, amely az előadásra és a kiállításra is érvényes.