Csupa szerencse, hogy ebben az évben egyáltalán nem szavaztam, mert különben bizonyára a legkülönfélébb feltevésekkel azonosítottak volna. Az Év Sportolója szavazásáról van szó, ahol többek között az Év Kapitánya büszke címet is eldöntötték.

Gyorsan szögezzük le, a kapitányok végeredménye volt az egyetlen, ahol komoly nézetkülönbségek adódtak a nézőtéren. Az eredmény ugyanis minimum megosztotta a megjelenteket. A férfi kézilabda válogatott első emberét, Mocsai Lajost az első helyre hozták ki az újságíró kollégák. Egyesek örültek, másoknak viszont elakadt a lélegzetük, hiszen Storcz Botond válogatottja mégis csak három olimpiai aranyérmet szerzett, a Kiss László vezette úszók pedig két aranyat hoztak hazánknak. E két sikersportág első emberének leszavazása alapvetően kérdőjelezi meg a szövetségi kapitányok puszta létének jogosultságát is.

Amennyiben ugyanis három, illetve két első hely nem elég az első két helyhez, akkor bárki is megkérdezheti: ha ennyire nem számítanak az eredmények, akkor egyáltalán minek vannak a szövetségi kapitányok. Ha pedig számítanak és mégis ez az eredmény jött ki, úgy egyszerűen érthetetlen a szavazás végeredménye.

Tévedés ne essék: egyetlen pillanatra sem becsülöm le az olimpiai negyedik helyet. A viszonylagos teljességhez azonban sok minden hozzátartozik. Azt ugyanis mindenki felemlíti, hogy az izlandiak ellen milyen csodásan játszott a nemzeti együttes, arról viszont annál kevesebb szó esik, hogy már a csoportból való továbbjutáshoz is jó adag szerencsére volt szükség. Az utolsó, a szerbek elleni hatvan perc során például félidőben 12-9 volt a szerbeknek úgy, hogy mindkét együttes katasztrofálisan játszott. Ha ott a szerbek csak megközelítően hasonló teljesítményt nyújtanak, mint az év elején, éppen Szerbiában lebonyolított Európa-bajnokságon, azt az összecsapást talán soha nem nyerjük meg.

Hogy mennyire komoly volt a helyzet, azt a félidőbeli szóváltás is igazolja. Vetési Iván MKSZ elnök és Mocsai Lajos kapitány a nyílt színen zsörtölődött egymással, aminek végén Mocsai dühösen legyintve, megindult a kispad felé. Ebből az alaphelyzetből jött azután a találkozó végén a hatalmas ölelkezés, miután a szerbek még gyengébben folytatták a második félidőben, így megszületett a továbbjutást érő győzelem.

Lehetne még hosszan elemezni a történteket, egészen addig, amíg el nem jutunk a végső, a negyedik helyhez. Amelyhez természetesen sok pozitívumot kellett felmutatnia a játékosoknak és szakvezetőknek egyaránt, aminek őszintén örülök. Bajom csak azzal van, hogy a legritkább esetben hangzik el valódi önkritikus hang. Amit elsősorban a - szerény véleményem szerint - most is túlontúl „kifuttatott” Mocsai Lajostól várna el az ember.

És azoktól az újságíró kollégáktól, akik a három-, illetve két olimpiai aranyérmet hozott sportágak első embereit - Storcz Botondot és Kiss Lászlót - egyértelműen méltatlan helyzetbe hoztak az eredményhirdetésnél.