A liberális oktatásirányítás nem tetszett a pedagógusi karnak. Tiltakoztak a huszonkettőről huszonnégy órára tervezett óraszámemelés ellen, felháborítónak tartották, hogy alsó tagozatban eltörölték az osztályozást, s ezzel elvették tőlük a fegyelmezési (!) eszközüket. Nem kellett nekik a nagyobb tanári szabadság, a független iskolai vezetés, az önrendelkezési jog, a tanterv rugalmassága, a tankönyvek széles kínálata. A kétezres évek elején még mindig ragaszkodtak az elavult, dohos, ma már sehol sem alkalmazott poroszos iskolarendszerhez. Volt tanár, aki felháborodásában az egész osztályát – kiskorú gyerekeket – hurcolta ki magával az utcára, nemtetszését kifejezendő.

Természetesen a tanárok anyagi megbecsülése gyalázatos, ezt nem vitatja senki, és persze nem szeretnénk senkit sem megbántani, hiszen nyilván mindig voltak/vannak kivételek, de a többségük áhítozva várta a Fidesz-kormányt, s elhitte a párt minden választási ígéretét a százszázalékos fizetésemelésről, az életpályamodellről, mindenről.

2010-ben eljött az új rezsim, és megkezdődött az oktatási rendszer „átalakítása”, az ígéretek beváltási határidejének folyamatos hátrébb tologatása. A kormányzó ez esetben is bevetette jól bevált „oszd meg és uralkodj” politikáját, a két szakszervezet közül csak az egyiket tekintette látszólag partnernek, a kisebbiket semmibe vette. Legnagyobb szakszervezetük – cserbenhagyva a társszakszervezetet – töretlen bizalommal fordult a kormány felé, vezetőjük tárgyalásokat folytatott azzal az államtitkárral, aki az ország teljes tanári karát ostoba bohócoknak nevezte.

A tanárok nem sértődtek meg, és ezúttal nem tiltakoztak az óraszámuk harminckettőre (!) emelése ellen, nem tiltakoztak a pedagógusi szabadságuk elvétele miatt, az iskolabezárások és -összevonások miatt, az iskolaigazgatók szó nélkül tűrték, hogy megfosztották őket függetlenségüktől, üdvözölték az államosítást, és tudomásul vették a föléjük ültetett Klebelsberg-intézetet. Nem volt kifogásuk azellen sem, hogy a tananyagba náci írókat vezettek be. Nem érezték a számukban és az esetleges együttes fellépésükben rejlő hatalmas erőt, hiszen nem lehet egyszerre több tízezer tanárt, igazgatót elbocsátani.

Saját érdekeikért, jogaikért nem álltak ki, elfogadták a megfélemlítést, és egzisztenciális félelmükben a 168 Óra Online cikke szerint inkább a kollektív rettegést választották.