Ferenc pápa érzékeny, több kérdésben is szokatlanul elfogadónak tűnő nyilatkozatai sokakban kelthetik azt az érzést, hogy a katolikus világegyház fordulatra készül, új stratégiát dolgoz ki a 21. század utolérésére. Hogy valóban nagyszabású reformok születhetnek-e, arról Mártonffy Marcell irodalomtörténészt, katolikus teológust kérdezte a 168 Óra Online újságírója.

– Régóta nyilvánvaló: a katolikus egyház küzd azzal, hogy „leakad a világról”, és vagy nincsenek válaszai a kor emberi és politikai problémáira, vagy – ami még rosszabb – ókonzervatív, nem életszerű feleleteket ad. Ferenc pápa kiválasztása igent jelentene egy reformfolyamatra?

– II. János Pál és a XVI. Benedek programszerűen a konzervatív vonalat erősítette. Az a kicsit romantikus elképzelés, hogy ezzel szemben most a progresszív irányzat javára dőlt el a dolog, valószínűleg hamis. A valóság talán az, hogy a túlnyomóan konzervatív többség igyekezett az optimumot megtalálni, érzékelve a Vatikán távolságát a világtól számos doktrinális, tehát tanbeli kérdésben is, másrészt a hitelesség elvesztését a klérust is érintő súlyos morális problémák miatt: a „bort iszik, vizet prédikál” helyzetet. Itt tehát nem annyira Ferenc reformkedve, mint inkább nyájas, megnyerő személyisége számított, az, hogy a tanbeli kérdések érintetlenül hagyása mellett az új pápa mégis képes lesz egy vonzó katolikus imázst kialakítani. És Ferencnek nincs is feltűnő reformhajlandósága, viszont tapasztalt vezetőként tud foglalkozni a vatikáni struktúra bajaival. Úgy látszik, próbál is nyitni. A megnyerő pápaképnél is fontosabbnak tartom, hogy évszázadok óta először összehívott egy olyan, nyolc bíborosból álló grémiumot, amely mintha a kollektív vezetés lehetőségét mutatná, és amelynek tagjai az egész katolikus világot reprezentálják.

- Visszatérve az egyházi struktúra nagyjavításához: ez csupán a vatikáni viszonyok átláthatóvá tételét jelenti, vagy a világegyház másfajta működését is?

– Szerintem ez a lényeg. Nagy jelentősége van annak, hogy egy pápa milyen képet és stílust sugároz, de ennek vannak korlátai, és ezt éppen a Vatikán és a magyar egyház viszonylatában vélem felfedezni. Akármit mond is a pápa, a kijelentései letompíthatók, lebutíthatók, eljelentékteleníthetők. Ami az ő szavaiból átjön a magyar katolikus sajtóba, az minimális, közhelyes, ugyanaz az információmegvonás történik, ami Ratzinger alatt is volt. Egy lényegében üres, egyházias retorika uralkodik el a valóságon. Ahhoz, hogy ez másképp legyen, nélkülözhetetlenek lennének olyan többszólamú, demokratikus gyakorlattal rendelkező egyházi közösségek, ahol az üzenetek életre kelhetnek.

- Azt akarja mondani, hogy a Vatikán nem gyakorol valódi kontrollt a magyar katolikus egyház felett, amely csak látszatra engedelmes, igazából önálló erőközpont?

– Azt gondolom, hogy a Vatikán nem feltétlenül képes befolyásolni a regionális központokat, és ezért is félő, hogy ha ezentúl a csapból is Latin-Amerika folyik majd, sokáig elterelődik a figyelem arról, ami Kelet-Európában történik. Márpedig itt egy olyan politikai katolicizmus jutott uralomra – nemcsak a pártpolitikában, hanem magában az egyházi hierarchiában is –, amely nagymértékben eltávolodik az alapvető keresztény eszményektől. Egy olyan fundamentalista, dichotomikus világképről beszélek, amelyben csak a jó és a gonosz uralkodik, és ez a felosztás vonatkozik a politikai erőkre is. A jó erői persze azokat a pártokat jelentik, amelyeknek semmi közük nincs ugyan az egyház érdekeihez, de népszerűnek szánt politikai formulákba keresztény jelszavakat foglalnak be. Ez köszönő viszonyban sincs a kereszténységgel.

- És most ne próbáljak meg a KDNP-re gondolni?

– Én se próbálok, meg a Fideszre sem, ugyebár... - válaszolta végül a 168 Óra Online cikke szerint Mártonffy Marcell. - Zajlik tehát a vallási tradíció politikai manipulációja, amelyet az egyház nemhogy nem ellenez, de sok tekintetben támogat is. Ez a manipulált tradíció ősinek nevezi magát, miközben egy tizenkilencedik századi eredetű, megmerevedett, párbeszédképtelen, mindent a hierarchikus tekintélyre alapozó és a politikai katolicizmus hatalmi jellegű áttörésében bizakodó hagyományt képvisel. Erre szoktuk mondani, hogy az egész a Horthy-korszak állami-egyházi összefonódását idézi, persze modern propagandaeszközökkel.