Egy színházigazgató számára a siker eléréséhez viszonylag egyszerű a recept. Válassz ki egy közönségcsalogató darabot (Lehár Ferenc: Víg özvegy), kérj fel egy rutinos rendezőt (Szinetár Miklós), szerződtess közkedvelt művészeket (Szilágyi Tibor, Halas Adelaida, Szeles József, Kőrösi Csaba és a többiek) és egy fergeteges tánckarral együtt állítsad őket korhű jelmezekben látványos díszletek elé.

Galéria: Kettejük szerelme körül zajlanak az események... Fotó: nagylajos

Oberfrank Pálnak mindez sikerült. Tehát rutinfeladatnak tűnt a történet - egy kis balkáni ország párizsi nagykövetségén egykori szerelmesek találkozása, a korábbiaktól teljesen eltérő körülmények között... - sikerre vitele.

Hogy egy nagyszerű, de mégiscsak szokványos, törvényszerűen boldog véget érő operett premierje a szokásosnál mégis zajosabbra sikeredett, arra magyarázat lehet, hogy a rendezőnek sikerült aktualizálnia az eseményeket. A pénz utáni vágy, a korrupció és az erkölcstelenség légkörében zajló előadás akár napjainkban is játszódhatna. A szereplők szájába adott "beszólások" olykor jóízű nevetésre adtak okot. Pedig - ha jól belegondulunk -, akkor bizony inkább keserenünk kellett volna. Hiszen mindennapi létünk karikatúráján nevethettünk...

A Petőfi Színház előadásának végén a távozó nézőknek remélhetőleg ezért nem csupán a szerelmesek egymásra találása marad meg az emlékezetében. Talán a nem is annyira titkolt, elitélendő korszellem bírálata is. Mert az igazi színdarab - játszódják az bármelyik korban - mindig a mához szól.

S ezúttal ez a "játék" a maga eszközeivel ezt jól megoldotta. Szórakoztatva hívta fel a figyelmet aktuális társadalmi problémákra.