Az ünnepi megemlékezés első részét Szedmák Péter hadnagy tartotta. Beszédében kiemelte, hogy 1943. január 13-a a nemzet gyászos eseményeként került be a történelembe. Nincs olyan magyar család, amelyik ne vesztette volna el egy családtagját, vagy barátját. A magyar kormány 1942 nyarán német nyomásra küldte ki a 2. Magyar Hadsereget a szovjet frontra.

A csapatok először vasúton, majd később több száz kilométeres gyalogmenet után érték el a Don folyó partját, ahol előfordult, hogy a kimerült honvédeket egyből harcba küldték. A magyar katonáknak a Don mintegy kétszáz kilométeres szakaszát kellett védeniük. A frontra vezényelt katonáknak nem volt megfelelő fegyverzetük, felszereltségük és az élelmiszer és hadianyag utánpótlás is nehézségekbe ütközött. A katonák hősies harcot folytattak a szovjet csapatok ellen, de a mínusz 42 fokos hidegben a küzdelem eleve kudarcra volt ítélve.

A hadifelszerelések hetven százaléka és a teljes magyar hadsereg megsemmisült. A rengeteg halott mellett sok volt a sebesült, akik jelentős része hadifogságban végezte be életét. A veszteségek végleges számát a történészek a mai napig is csak megbecsülni tudják és ezt már soha nem fogjuk pontosan megtudni.

Szedmák Péter felhívta a figyelmet arra, hogy ezen a napon a nemzetünk nagy tragédiájára emlékezünk. A Don kanyar nekünk magyaroknak nemcsak a veszteségekről szól, hanem a katonák helytállásáról, és kitartásról a sokszoros túlerőben lévő ellenséggel szemben. Emberekről, akik bizonyságot adtak az esküjükhöz való hűségükről.

Rájuk emlékezünk, akik áldozataik voltak egy kíméletlen politikai döntésnek.

Ennek az eseménynek a történelmi üzenete az, hogy a nemzet gondjait képtelenség a fegyver erejével megoldani. Mert az értelmetlenül elvesztett életeket soha nem lehet visszaadni!

Szabó György ezredes református tárbori lelkész a katonákért mondott miséjében feltette azt a kérdést, hogy volt-e értelme a magyar hadsereg harcának az egykori Szovjetunióban, távol a hazától? Azt tudjuk, hogy azok a katonák, akik a parancsot teljesítve haltak hősi halált a Don folyó partjainál a kötelezettségüket teljesítették. Az életüket áldozták fel a hazáért, példát adva az utókornak ezzel a kötelezettség teljesítéssel.

A lelkész az utódok példáján keresztül kiemelte, hogy napjaink katonájának nem a harcmezőn, hanem a mindennapokban kell helytállniuk, legyen az a szolgálat határnál, vagy a laktanyákban. Ez a most szolgálatot teljesítő katonák legfőbb kötelessége.

Végezetül emlékeztetett arra, hogy az emberek nem gyűlöletre, hanem szeretettre jöttek a világra. Mi sem akarhatunk harcban elhunytakat, vérrel áztatott földeket, hanem a békéért kell a mindennapokban megküzdenünk. Ennek része az, hogy hajtsunk fejet a doni hősök emléke előtt és ez az emlékezés legyen biztosítéka annak, hogy még egy ilyen nemzeti katasztrófa ne ismétlődhessen meg.