Egy megnyert csata margójára
Napjainkban azt senki nem vitatja, hogy a magyar egészségügy emberfeletti küzdelme és a magyar nép fegyelmezett hozzáállása kellett ehhez a viszonylag kevés áldozattal járó győzelemhez. Ezért abban is mindenki egyetért, hogy a miniszterelnök által beígért egyszeri jutalom a „frontvonalban harcoló” egészségügyi dolgozókat nagyon megilleti. A kormány gavallér módon ki is terjesztette az elismerésben részesülők körét, ami a részleteiben már vitatottá vált és ezzel megosztotta a „csata katonáit”.
A kiterjesztés ugyanis nem részesíti elismerésben a szociális ágazatban dolgozókat, valamint a gyógyszerészeket. A két terület, jogosan jelentkezhetett be az frontharcosokhoz, mert a betegekkel történő érintkezésben végig az élvonalban voltak, és ha figyelembe vesszük azt, hogy a gyes-en lévő egészségügyiek mennyire nem voltak veszélyeztetett helyzetben, talán jogosak a kérdőjelek.
Van egy ismerődöm, akit a miniszterelnök által meghirdetett csata és a kora miatt csak hívjunk öreg bakának a következő gondolatot osztotta meg velem. Hangsúlyozta, nem szeretne új frontvonalat nyitni! Nem áll be a kalapjukat tartók sorába, de szeretné a közvélemény figyelmét felhívni a társadalomban meglévő egy régi akut problémára. Hisz abban, hogy a rendkívüli helyzet és az abból fakadó tapasztalatok átbeszélése hozhat változásokat, ezért erről beszélgetni kell.
A történet azzal kezdődött, hogy április közepén kapott egy sms-t - behívót - a Magyar Vöröskereszt Megyei Szervezettől. Bakánkat személyesen megszólították és azt kérték tőle, mint sokszoros véradótól, hogy a kialakult helyzet miatt nagyon nagy szüksége van az egészségügynek a vérkészlet feltöltésére. Nyomatékkal kérték amennyiben az egészségi állapota és a körülmények megengedik, adjon most is vért. A rövid indoklásukban kétszer aláhúzták minden donor részvételének a fontosságát.
Öreg bakánk elgondolkodott a dolgon, alig hitte azt, hogy még utoljára csatába hívták. Ugyanakkor szkeptikusan fogadta a felkérést, mert az élete során azt tapasztalta, hogy a véradó donorokkal való foglalkozás kicsiny az országunkban nagyon sajátosan alakult. Azt tapasztalta, hogy a donorral való törődés a hivatal részéről csak addig tart ki, amíg a vért szállító alany adott helyen és időpontban megjelenik, leadja a vért, amit elhagyja a csata helyszínét, láthatatlanná válik, a tette szépen lassan a felejtés homályába merül.
A borúlátását a következő tényekkel támasztotta alá. Jelenleg hagyományosan 172 szeres véradó, valamint a H1N1 időszakban az orvosok nyomatékos kérésére 16-szor adott plazmát, ami 32 véradásnak számít. Így összességében 1972 augusztusa óta 204 szeres térítésmentes véradó. A H1N1 időszak is egy különleges helyzet volt, amelynek megoldására nem sajnálta az időt és a fáradtságot és a végén ez a tette is a felejthető kategóriába került. De az eltelt 48 év során azt tapasztalta, hogy a sokszoros véradók társadalmi ismertsége és megbecsülése nem éri el egy elvárható szintet. Ezt azzal támasztotta alá, hogy a 200. véradása két éve volt, de még a megyei véradók napjának ünnepségére sem hívták meg.
Elmondta, hogy egy társadalmi egyesület tagjaként jó kapcsolatban vannak egy bajor szervezettel. Egy baráti beszélgetés során kiderült a bajoroknál a 75-szörös véradókat a bajor hercegi pár látja vendégül és a végén az illetőt kitüntetésben részesítik.
Bizonyos abban, hogy a vészhelyzet miatt az elmúlt időszakban sok száz, vagy ezer donort szólítottak meg és sokan önként el is mentek, segítették az országot, embertársaikat. A véradás értékét talán az teszi magasabb erkölcsi szintre, hogy úgy ad a donor magából – egészségéből - egy darabot, hogy azt sem tudja, kit segít meg vele, így az önkéntes, önzetlen adakozást nem a személyes érzelem, vagy más személyes kötödés váltja ki.
Úgy gondolja – hogy egy ilyen nehéz helyzet után elvárható lenne, ha a „hadvezér” legalább néhány szóba elismerné azokat a névtelen hősöket, akik plazmával, vagy a vérükkel járultak hozzá a csata sikeréhez. Amennyiben ez csata volt, éljünk egy harci hasonlattal: A küzdelemhez készen álltak a szép vörös ruhában díszelgő tüzérek, kifényezett ágyúkkal (véradó szervezet), és ha nincsenek azok az önkéntes, szürke katonák (donorok), akik biztosítják a muníciót (a golyót és a puskaport), nem fognak tudni beleszólni a csata kimenetébe. Amennyiben jó a hadvezér, győzelem esetén biztos, hogy nem csak a tüzérek számíthatnak elismerésre.
Azt az egészségügyben járatos miniszternek bizony tudnia kellene, hogy vértartalékok nélkül súlyos eseteket kezelni nem lehet! Ezért lenne jogos legalább a csata befejezését követően a főnököknek megemlékezni azokról, akik hozzájárultak a győzelemhez. megmutatni ezeket a rejtett katonákat a nyilvánosságnak. A hivatalosan ismert adatok bizony azt mutatják, hogy napjaink egészségügyében éves szinten nem tudják biztosítani csak a szükséges vérkészletek harmadát. Nincs megfelelő motiváció és a fizetett –profi - donori rendszer mellett kiemelt fontosságú feladat lenne az önkéntes véradás fenntartása, fejlesztése.
Ehhez most jó alkalom lenne az, ha a csata láthatatlan katonát is valamilyen formában megmutatnának a közvéleménynek és ráirányítanának a figyelmet a cselekedetük köz számára nélkülözhetetlen voltára, fontosságára. Csak azért, mert egy ilyen humán befektetés a jövő egészségügyébe a magyar emberek gyógyulását szolgálná.
Egyben most lehetne jó merészet álmodni, és ha már újra indul a nemzeti konzultáció, a megkérdezésre szánt 13 kérdés mellé be lehetne tenni még egy igazából érthető, lényegi kérdést, ami talán az átlag embereknek hasznosnak mondható.
A jelenlegi helyzetben is van fejlesztési lehetősége a kormánynak. A befektetés társadalmi hasznosságát és a jövő egészségügyi biztonságát figyelembe véve, Ön most mire adna közpénzből támogatást?
a – Fehéroroszországi templom felújításra,
b – az önkéntes véradó mozgalom fejlesztésére.
A kormány irányultsága a közvélemény előtt már ismert, de lehet, hogy a döntést hozó vezetőink a nép válaszán nagyon meglepődnének.