Éppen úgy, mint bárhol másutt a világon, Moszkvában is számba veszik: mit hozott a 2020-as esztendő? A sok negatív esemény ellenére is van számos olyan eredmény, amelyre okkal lehetnek büszkék. Mégsem ezekre hívja fel a figyelmet néhány jelentős elemző, hanem inkább arra fókuszál: milyen sebeket ejtettek Oroszország nemzetközi befolyásán. A legfájóbbak egyike Moszkva térvesztése a posztszovjet államok körében.

Dmitrij Andrejev, a Lomonoszov egyetem vezető tanára az Expert.ru hírportálon azt fejtegeti, hogy a 2020-as esztendő megmutatta Moszkva stratégiájának kimeríthetőségét a perifériákon. A volt szovjet köztársaságok immár nem a Moszkvával való integráció útját járják, hanem a távolodást választják. Nem beszélve a balti államokról, amelyek még a Szovjetunió széthullása előtt eltávolodtak Oroszországtól, ma pedig a szembenállást demonstrálják. Előkerültek a régi zászlók, címerek, szimbólumok, hősök. Ukrajnában a legsötétebb múlt oroszellenes kultusza tartja össze a széthulló országot.

Immár mindegyik volt szovjet köztársaság választás előtt áll: Oroszországgal tart-e vagy ellene fordul. Andrejev szerint ebben a kérdésben nem maradt helye a semlegességnek vagy a határozatlanságnak. Szerinte teljes mértékben oroszbarát állam a posztszovjet térségben nem maradt, ha csak nem számítjuk közéjük a nemzetközileg el nem ismerteket.

Ebben a kényes helyzetben a Kreml a régi recepthez nyúl: ha valamelyik volt szovjet köztársaság konfliktusba keveredik, segítséget ajánl a barátságért cserébe. Csakhogy Azerbajdzsán és Örményország Karabahért folytatott háborújában kiderült, nehezen tud olyat lépni Moszkva, hogy babérokat szerezzen. Ellenségeket annál inkább.

Putyin hiába nyilatkozott az igazságos és tartós rendezés lehetőségéről, Örményország veresége egyértelmű, és ezt Moszkva hathatósabb támogatásának hiányával magyarázzák az örmények. Az azeriek pedig nem Putyinnak, hanem Recep Tayyip Erdogan török elnöknek hálásak, aki nyíltan vállalta Oroszországgal a konfrontációt, amikor fegyveresen Azerbajdzsán mögé állt. A térségbeli átrendeződés nagy taktikai lépésekre kényszeríti Moszkvát, úgy kell manővereznie, hogy ne veszítse el közben Törökország partnerségét sem.

A Moldovai Köztársaság is a veszteséglistára kerülhet: az ellenzéki uniópárti elnökválasztási győzelem megrendítette Moszkva befolyását. Putyin kivárásra játszik. A szegénység, a belső politikai bizonytalanság még sok mindent produkálhat. E közben azonban az ország a Nyugat-Európa és Ukrajna kegyeit keresi.

Putyinnak fejtörést okoztak a kirgizisztáni forrongások is. A 2020 október elején megtartott és a tüntetők által érvénytelennek tekintett választások után kirobbant ellenállás erőszakba torkollott, amikor a tüntetők elfoglalták a Legfelső Tanács épületét, az elnöki irodát, börtönökből szabadítottak ki egykor vezető politikusokat. Jelölt és önjelölt miniszterelnökök jöttek és mentek. Tankok vonultak a fővárosba. Putyin szóvivője is káoszról beszélt, az elnök viszont arról, hogy a szembeálló felek mindegyikével kapcsolatban áll. Most az ország új választásokra készül.

A megmaradt „igaz barát”, Belarusz kiaknázva a közös államszövetségből eredő kedvezményeket, tulajdonképpen már hosszú ideje kettős játékot űz. Miközben az együttműködő szövetséges jogán elvárja az olcsó nyersanyagot, de ellenáll az orosz piaci modellnek, sikeresen építgetette nyugati kapcsolatait. Európa igen gyorsan hajlandó volt elfeledni Lukasenko diktatórikus uralmát, remélve, hogy közeledésével Moszkvával szemben itt is frontot nyithat. Ennek a helyzetnek vetett véget a diktatúrával szembeni grandiózus tömegmegmozdulás: Lukasenko körül elfogyott a levegő, kiszolgáltatottá vált. Moszkva megmentette, de ennek az árát mindmáig nem volt képes behajtani.

A „problémamentes” Türkmenisztánban csakis a mindenható Berdimuhammedow elnök mondhatja meg, hogy mi a fontos és mi nem. Fontos például aranyozott lovasszobrot állítani neki, mint ahogy az alabai juhász közép-ázsiai kutyának is. Fontos fehérmárványból pompás épületeket emelni. Nem fontos viszont, hogy bárki a koronavírusról merjen beszélni, az sem hogyan birkóznak meg a munkanélküliek a bajaikkal vagy hogy egy 40 év alatti fiatal kiutazhasson az országból. Ennyi talán elég is…

A problémamentes államok közé sorolja az orosz média Kazahsztánt és Üzbegisztánt. Pedig Kazahsztánnal sem mindenben felhőtlen a viszony. A bajkonuri űrrepülőtér körüli szenvedélyes viták erről sokat elárulnak. Ami pedig Üzbegisztánt illeti, mostanában az Eurázsiai Gazdasági Unió felé orientálódik, és igyekszik új szövetségeket kötni. Grúziát az orosz média meg sem említi: nem csatlakozott a Független Államok Közösségéhez, Moszkva ellenességét az első perctől kezdve deklarálta.

Ehhez képest Dmitrij Peszkov, az orosz elnök szóvivője, miközben elismerte a konfliktusok növekedését, nem értett egyet azzal, hogy Oroszország körül szorulna a hurok. A volt szovjet köztársaságok együttműködését szorgalmazó politikusok és szervezetek eközben érveket sorakoztatnak fel a függetlenségi törekvések negatív hatásaival szemben, azt állítva, hogy az új független államokban csak a kiszolgáltatottság, a függőség és vallási ellentét növekedett.

Az orosz elemzők józanabbik fele viszont úgy véli, Oroszországnak először magának kell politikailag és gazdaságilag talpra állnia ahhoz, hogy vonzó legyen az elszakadt államok számára. Addig is az Egyesült Államoktól Iránon, Törökországon és Kínán át sokan látnak lehetőséget a posztszovjet térségben befolyásuk növelésére.