A hatalom stílusa
Hogy Paczolay Pétert, az Alkotmánybíróság elnökét – szemben a külügyminiszter szándékával – Orbán Viktor nem jelöli újra a Velencei Bizottságba, annak nincs érdemi jelentősége, hiszen az egyes nemzeti delegáltak nem vehetnek részt a saját országukat érintő ügyek vizsgálatában; ezért Paczolay a testület tagjaként, még ha akarta volna, akkor sem mehetett szembe a kormánnyal, és ezen túl sem nyílna rá lehetősége. Őt tehát nem azért mellőzik, hogy a körkörös klienspozicionálás keretében másvalakit ültessenek a helyére. Félreállítása szimpla megtorlás csupán, amiért óvatosan bár, de néhány honi nyilatkozatában kiállt az AB függetlensége mellett, illetve merészelte a kétharmados törvénygyár egynémely produktumának tökéletességét kétségbe vonni. És bár mindennek semmi köze a Velencei Bizottságban végzett munkájához, a kormányfőnek most itt volt módja revánsot venni – amúgy a miheztartás végett. Szabó Máté ombudsmani megbízatását viszont kifejezetten azért nem prolongálták, mert eddig ismert állásfoglalásai alapján borítékolni lehetett, hogy továbbra is fellépne a kormányzati túlkapásokkal szemben.
A személyes kvalitás és a megfelelő képzettség soha nem szempont, amikor azokra a kiemelt feladatokra keresnek embert, amelyeket a jogállami fékek és egyensúlyok működése érdekében pártatlan szakembereknek kellene ellátniuk. Ezért lehet Székely László az alapjogok védelmezője, Karas Mónika pedig a médiahatóság elnöke – különböző mértékben ugyan, de eddigi munkásságuk alapján mindketten egyértelműen a jobboldal elkötelezettei.
A folyamatos káderpolitikai döntésekkel lényegében valamennyi állami posztra – az eddig még függetlennek tekinthető vezetők helyére is – a 168 Óra Online cikke szerint olyan helytartók kerülnek, akik pontosan illeszkednek az Orbán-rezsim hűbéri láncolatába. A rendszer hézagmentesen kizár minden személyes kockázati tényezőt; vagyis nem fordulhat többé elő, hogy egy demokratikus normáknak elkötelezett hivatalvezető lelkiismeretessége akár átmeneti időre is megakasztja az autoriter mechanizmus fogaskerekeit.
Legfeljebb a magánszektorból érkezhet még kihívás, de csak nagyon kevesek részéről, egyre szűkebb körből. Hiszen a politikai értelemben potenciális vállalatokat így vagy úgy betörte már a központi erély: kitől elvették a piacot, kinek fölösen adtak belőle, de mindenkivel megértették, hogy ha nem paríroz, nyakába kap egy visszautasíthatatlan ajánlatot, netán mindjárt az einstandot, mégpedig törvényesítve. Alig maradtak, akiknek a helyzetük elég szilárd – vagy annak hiszik – ahhoz, hogy a saját fejük után menjenek, netán a kormányzati széljárással szemben is.