A 18-19. században ismert iparágnak számított a hamuzsírégetés. Talán a mesebeli hamuban sült pogácsa is innen vehette eredetét, amikor az aggódó édesanya a kukoricadarából vagy lisztből készült pogácsát hamuban sütötte meg szerencsét próbálni induló gyermekének.

De mi is volt ez a ma már ismeretlennek számító mesterség?

Kőalapokra épített főzőkemencéknél nagy üstökben égetéssel párologtatták a vízzel felhígított fahamut, amelynek eredményeként az kilúgozódott és a hamuzsír a felszínre szállt. A teljes kihűlés után megfagyott zsírréteg maradt a hamu fölött. A megfagyott zsírt leszedték, másik üstbe tették és újból kifőzve „kiégették”, így nyerték a fehér hamuzsírt, amely ezután került forgalomba.

Még a 20. század közepén is használták nálunk a szegényebbek a lúgos hamuzsírt elsősorban mosásra, de a disznóvágáskor keletkezett zsíros hulladékot hozzáadva, szappanfőzésre is.

Veszprémben számos helyen voltak hamuzsírt főző kemencék, így a Völgyikút - és a Kőkép utcáknál, a Jeruzsálemhegyi temetőnél és a Kiskúti csárda környékén. A veszprémi hamuégetők elsősorban nem az erdőkből hozták az elégetendő olcsó fát, hanem elsősorban házaktól összeszedett hamuval dolgoztak Tilesch Nándor 1958-ban készült tanulmánya szerint. Gyűjtőket fogadtak fel, akik kordét húzva, házról házra jártak fahamut gyűjteni.

(Elhangzott a MÉZ Rádióban 2013. július 16-án Bándi László tanár, helytörténeti kutató előadásában.)