A szertartást Szécsi Ferenc, katolikus kisegítő tábori lelkész celebrálta. Az ünnepségen felelevenítették 1849. október 6-a legfontosabb eseményeit. A megemlékezők szerint a kivégzett katonai vezetőknek nem adatott meg az, hogy hősként a csatamezőn haljanak meg. Az osztrák uralkodóház bosszúja volt az, hogy a szabadságharc katonái a bitófán végezzék az életüket, katonákhoz méltatlanul.

A kivégzettek olyan katonák voltak, akik nem egy birodalmat akarta kiszolgálni, hanem harcba szálltak egy elnyomott nép szabadságáért. Pedig a tizenháromból mindösszesen négyen voltak magyar születésűek. A katonák megértették a magyar nemzet törekvését, ezért esküt tettek az alkotmányra és a hazára, ezért ennek a szellemében harcoltak az osztrák uralom ellen. A fegyverletételt követően a legnagyobb büntetést azok kapták, akik eredetileg a császári seregben szolgáltak és átálltak a szabadságharc oldalára.

Szécsi Ferenc kiemelte, hogy október 6-a méltán lett napjainkra a nemzet gyásznapja. A reményét fejezte ki annak, hogy ez az emberáldozat nem volt hiába való és a teremtő értékelte azt, amit a szabadságharc katonái a hazáért tettek. 1848/49 áldozatainak tettének később lett meg az eredménye és kapott értelmet a cselekedetük. A katonák felvállalták önmagukat és ennek következményeit, bár lett volna lehetőségük elmenekülniük, de ezt nem tették meg.

Az életük és a tettük a ma emberének a bátorságról, a hősiességről és a hazaszeretetről adott példát. A nemzet katonái ezért megérdemlik az utódaiktól, a mindenkori tisztelgést és fejhatás.