A hősök előtt tisztelegtek
Simon-Jójárt Sándor nyugállományú repülő ezredes ezzel kezdte a résztvevők köszöntését szombaton Veszprémben, a Komakút téren rendezett ünnepi megemlékezésen. A Bakony nemzetközi menet század Kaptur József nyá. repülő alezredes vezetésével a januári télben két nap alatt 50 kilométert gyalogolva, minden résztvevője épen és egészségesen érkezett meg Veszprémbe.
A megemlékezések sorát Szigligeten kezdték el, ahol Porga Gyula Veszprém MJV polgármestere adta át a század menetzászlaját, amit Szécsi Ferenc kisegítő tábori lelkész áldott meg.
A menetszázadba külföldről is érkeztek tartalékos katonák. Németországból két tartományból – szászok és bajorok – Csehek, Szlovákok, valamint egy tartalékos katona Litvániából jött. A menetben képviseltették magukat a civilek is, többek között katona sulisok Székesfehérvárról, valamint Balatonfűzfőről.
A század katonái az első nap Nagyvázsonyban pihentek meg, ahol koszorúzással és rövid ünnepséggel emlékeztek meg a világháborúban elesett katonákról. Ezen az estén az ünnepi beszédet Rajner Pál, a Laczkó Dezső Múzeum munkatársa mondta, aki idős kora ellenére végig ott menetelt a században.
Szombaton, a megyeszékhelyen tartott megemlékezésen Dr. Szabó József nyá. alezredes történész emlékezett meg a 76 évvel ezelőtti eseményekről. Beszédében elmondta, hogy a magyar katonák akkoriban egészen a Don kanyarig meneteltek oda, ahol később megszűntek hadseregnek lenni.
„Egyetlen gondolatot szeretnék csak kiemelni ebből az időszakból. Mi járhatott ezeknek az embereknek a fejében. Hiszen a mindenkori kormányzat, arra törekedett, hogy a kacskaringós politikájával maga mellé állítsa az embereket, főleg a 2. Magyar Hadsereg katonáit.
Nem volt egyszerű dolog, mert 1941 nyarán, amikor a magyar katonák a Kárpát csoportban először támadták meg a Szovjetuniót, nehéz volt megértetni a katonákkal, hogy miért kellett ezt megtenniük. Hiszen addig pontosan tudták ki az ellenség. Tökéletesen volt kommunikálva az, hogy mindent vissza a Trianonban elszakított területekből. A katonák a Szovjetunióról nem is nagyon hallottak és azt most megtámadták.
A katonák kezdetben azt hitték, hogy ők ebben a távoli országban felszabadítók. Amint egyre messzebb mentek a hazájuktól, azzal szembesültek, hogy a lakosság nem örömmel, hanem ellenségként fogadja őket.
Újabb kacskaringója jött a politikának. Az „Úr akaratából vagytok itt!”- és ennek megértetése volt a feladata a parancskihirdetéskor a tiszteknek, tábori lelkészeknek. Elfogadtatni a katonákkal, hogy ők isten akaratából szenvednek és az Úr vezényelte őket őseik földjére. A katonák kezdetben hitték ezt, de amint kiderült, hogy sem élelem, sem normális ruházat, se megfelelő fegyverzetük nincs, csak a reménytelenség maradt meg számukra.
A reménytelenséget csak fokozta, amikor 1942 végére világossá vált az, hogy a miniszterelnöknek az a ígérete, hogy szeptemberre hazajönnek nem teljesült.
Ebben a hitehagyott helyzetben érte a katonáinkat a szovjet támadás, ami nagy ember áldozatokkal és sok-sok szenvedéssel járt…”
A megemlékező sorozat utolsó állomása január 13-án vasárnap Balatonfűzfőn található romtemplom melletti Jézus Szíve templomban volt. A hősök tiszteletére celebrált szentmisén a megemlékező túrán résztvevők, valamint állami és társadalmi szervezetek képviselő vettek részt.
Az istentiszteletet követően a templom falán elhelyezett emléktáblánál folytatódott a megemlékezés és koszorúzás.
Az ünnepi beszédet Szabó István honvédelmi államtitkár tartotta.
Beszédében elmondta, hogy a magyarság a története során két alkalommal került kapcsolatba a több ezer kilométerre lévő Don folyóval. Első ízben a honfoglalás idején, ugyanakkor a második találkozás a nemzetünk számára már drámaian alakult.
A 2. világháborúban itt közel kétszázezer magyar katona harcolt és sokan haltak hősi halált, sebesültek meg, estek fogságba, vagy tűntek el a folyó mentén. A 2. Magyar Hadsereg tragédiája ezzel a történelmünk egyik legemlékezetesebb eseményévé vált.
„Ez a név, hogy Don, örökre megmarad a magyarság történetében. A katonák nem önként, a felszabadítás vágyával mentek az orosz sztyeppére és nagy árat fizettek a hitleri Németország addigi jótéteményeiért. A magyar politikai vezetés nem tudott nemet mondani a német igényeknek.”
Az államtitkár szerint egyre több leírás támasztja azt alá, hogy a harcok területére visszaköltöző lakosság tisztelettel eltemette a katonáinkat, önként emberbaráti szeretetből tették ezt. Talán remélve és bízva abban, ha a fiaikat, férjeiket éri ugyanilyen sors magyar területen, cserében a magyar asszonyok ugyanígy tesznek szeretteinek nyughelyének ápolásában. Mert a katona nem önszántából megy el a háborúba, hanem parancsot teljesít és ezzel kiszolgáltatottja a kor aktuális politikájának.
Jelenlegi ismereteink szerint kijelenthető, hogy a 2. Magyar Hadsereg felkészültségében és felszereltségében nem volt alkalmas arra, hogy a nagyhatalmak által megvívott háborúban bármilyen szerepet vállaljon- hangsúlyozta az államtitkár.
A megemlékező rendezvénysorozatot Balatonfűzfőn a szervezők a magyar takarodó hangjaival zárták.
